FLORA IMRE, poema ‘Instantània’, en la veu de l’autora

VÍDEO-LECTURA

Fotografia de Flóra Imre: Évi Fábián

POEMA

Pillanatfelvétel

Instantània

Barackot szedtünk. Mondanom se kell,
hogy inkább csak te szedted. Én meg álltam
a fa alatt, és bámultam a lábad,
ahogyan ágról ágra léptél, aztán
kitámasztottad olykor magadat;
álmodozva, csaknem fél-öntudatlan
néztem erős, barna lábszáradat,
ahogy mozdult, ahogy feszült-lazult,
mint valami különös és gyönyörű,
érthetetlen természeti jelenség.
– Mit segítsek? – kérdeztem. Mire te:
– Semmit, csak beszélgess velem.
És beszélgettünk. Nem tudom, miről.
Kertészkedésről és irodalomról,
politikáról, a barátainkról,
mindenről és semmiről. Ezt szerettem
mindig is a legjobban benned, ezt a
könnyű és értelmes gondtalanságot,
emberre, állatra világító,
nyugalmas, racionális derűt.
A barack szép érett volt, kicsikét
ananászillatú. Pitét sütöttem.
Miért mesélem el? Nem is tudom.
Igazából szeretnék, mint a macska,
most az öledben összegömbölyödni,
félig se nyitott, zöld szememmel
nézni eres, nyugodt, tiszta kezed.

Collíem albercocs. No cal que digui
que eres més aviat tu qui els collia. Jo m’estava
a sota l’arbre, i m’embadalia amb les teves cames,
com anaves passant de branca en branca, i com després,
de tant en tant, t’apuntalaves;
somiejant, gairebé mig inconscient,
et mirava les cames fortes, brunes,
com es movien, com s’estiraven i relaxaven,
talment un preciós i especial
fenomen incomprensible de la natura.
—En què et puc ajudar? —vaig preguntar. I tu:
—En res, només dona’m conversa.
I conversàvem. No sé pas de què.
D’horticultura i literatura,
de política, dels nostres amics,
de tot, de res. És justament això
el que més m’agradava en tu, aquesta
lleugera i assenyada despreocupació,
aquesta placidesa calma, racional,
que els homes i les bèsties il·lumina.
Eren madurs els albercocs, amb una mica
d’olor de pinya. I en vaig fer un pastís.
Per què ho explico? No ho sé.
De fet, com una gata, ara voldria
cargolar-me a la teva falda,
amb els ulls verds ni tan sols mig oberts,
mirant les teves mans venoses, calmes, pures.

Traducció: CARLES DACHS i BALÁZS DÉRI

Publicat a Revista REDUCCIONS – nº 117, 2022

EL LLIBRE

REFERÈNCIES

Article de Carles Camps Mundó, ‘Antologies desapercebudes’, a NÚVOL

BIOGRAFIA

Flóra Imre ( Budapest , 1 de juny de 1961 –) és una poeta, traductora i autora de llibres de text guanyadora del premi Attila József .

Entre 1979 i 1985, va ser estudiant del departament hongarès – llatí – grec antic a ELTE BTK . Els seus poemes es publiquen des del 1983 . És professora hongarès-llatí a l’institut Eötvös József des de 1985 . És membre de l’ Acadèmia de Literatura i Arts Széchenyi des del 2007 .

De seguida va triar el gènere més difícil, la corona de sonets , com a forma del seu primer poema publicat . Tradueix regularment, principalment del llatí.

Llibres de poesia:

The Terrace Overlooking the Acròpolis (poemes, Magvető, 1986)
Temps perpendicular (poemes, Interart, 1992)
Rondo (poemes, Tevan, 1992)
We Lived in Hiding (poemes, Tevan, 1995)
The Beautiful Ropemaker Begins Again (poemes, Tevan, 1998)
No durarà gaire (poemes, Tevan, 2004)
Baix de la muntanya (poemes, Parnassus, 2009)
La lleugeresa encara dura. Poemes escollits i nous ; Tipp Cult Kft., Bp., 2015 ( P’art books )

Premis i honors: